Sokan kérdezik tőlem, hogyan jött az ötlet, hogy kocsmatúra blogot írjak. Nem adna teljes választ csupán egyetlen mozzanat, hiszen annyi minden mutatott efelé. Az életem sok tényezője haladt a maga útján, majd egy pontban összeszaladtak, ahol a folyamat megalkotta a formát és hozzá az igent a fejemben. Folyamat volt, nem pillanat, de mint mindig, itt is van egy történet mind felett, és ez az a történet:
Horvátországban jártam egy hirtelen ötlet vezérelte négy napos, egészen spontán nyaraláson, Beával, aki félig horvát, félig magyar. Túráztunk. Nem kocsmatúrát, hanem várostúrát tartottunk: Crikvenica, Rijeka és Opatija.
Az utolsó helyet összességében imádtam:
Viszont Opatijának is megvolt az a turistautcája, aminek a vendéglátásával felvállaltan semmi kémiát nem érzek a gyönyörű építészet ellenére sem. Számomra rideg, az elképzelt utazó átlagembernek kartonpapírdiszletelt klisésor, a város méretéhez képest meghatározóan. Ilyen helyen már amikor belépek, várom, hogy kilépjek belőle. Kerestem a kivételt, az oázist, mert tudtam, hogy lesz és tudtam, hogy felismerem, ha megtaláltam.
Maxi Bar-nak hívták. Kicsi biciklitámasztós kocsma, semmi feltűnés, sőt inkább kacsintós megbúvási szándék jellemzi, de annak, aki erre tartja nyitva a szemét, a lebukása garantált.
Először éjjel ültünk be. Különlegessége volt az utcai bárpultja, háttal a helyszínnek, kifelé a külvilág színpada felé. Pont ment is előadás. Az út túl oldalán lévő – egy gyanúsan már bezárt – helyen ugyanis énekeltek és gitároztak: One Republic – Counting stars, és még az Oasis-om is meglett dalformában: Wonderwall, stb. A Maxi Bar-ból, mint egy páholyból nézhettük az eseményeket. A kérésünkre a tulajdonos, Ante még videót is készített a jelenetről. Gondos operatőri trükkökkel járt minket körbe, és igazán eredeti munkát végzett volna, csak a rögzítőt nem nyomta meg jól. Akkora mosollyal adta vissza a készüléket, hogy azt nem akartam lehervasztani, így csak most itt ország-világ előtt tárom fel elsőként, hogy nem készült felvétel. Viszont az emlékezésen ez semmit nem csorbít. Másnap szívesen tértünk vissza.
Őrizték a telefonomat, amíg strandolni mentünk, és közben a szekrényből másztak fel a felhőbe a wi-fijükön az addigi nyaralási képek. A Magyarországon ritkaságnak számító füles felespohárból egyet kértünk volna ajándékba, de máris kettőt akartak adni.
A vendégszeretet felemelően hatott. Lassan ittam a rakiját és a kávét, hogy tovább maradhassunk. Nappal ugyan nem volt zene szemben, de cserébe a tengerig el lehetett látni. És a vendégek!? Na, a vendégeknek volt karaktere! Nappal többször visszaléptünk, megnézni, hogy van a telefon, inni még egy kicsit és társalogni.
Mindenki beszélgetett velünk, gazdag élet volt, de nem zsúfolt. Elegáns helyi nyugdíjas nők sorakoztak a pultnál, azok a stílusúak, akik Budapesten belül inkább Budán fellelhetők, de ottani sztereotípiáik alapján csak buszon élnek társasági életet, A pontból B-be menet, ami többnyire méltatlankodásból, hallatlankodásból áll egymás között vagy csak bele a levegőbe. Az “opatijai öreghölgyek” barátságosak, vidámak és érdeklődőek voltak, horvátul tanítottak, és örültek az addigi tudásnak, meséltek és kérdeztek. Senki nem volt lerobbant, mindenki mosolygott. Akkor még bekereteztem azt a felismerést is, hogy nem életmód alkoholistákat gyűjtött a hely, hanem nyári ital mellett beszélgetőket, közös időeltöltőket, napközbeni megpihenőket. A teljesebb kocsma-társadalomképet később kezdtem rajzolni Magyarország határain belül és kívül.
A Maxi Bar-tól külön tételként volt nehéz elszakadni a vakáció végével. Be is mentünk elköszönni és megköszönni azt, hogy otthonosabbá tettek egy idegen várost. Előrevetítettük, hogy visszatérünk. Azzal a címmel akkor még nem volt mit megígérni, hogy írok is róluk, de a tudatalattim már kiszagolta, hogy egyszer egy terjedelmes gyűjtemény nulladik darabja lesz ez a hely. Viszont már akkor elmélkedésre késztetett: micsoda kincs egy kiskocsma egy turistarezervátum közepén, ami nem csak nem turistacsalogató semmenyire sem, hanem még tudatosan hátat is fordít az őt körülvevő trendeknek! A helyiekért van és a helyeikből él, de annak a néhány vándornak, aki mégis ide téved be, vendégmarasztalóbb, mint bármelyik szembetűnő turistamágnes!
Sokat meséltem a barátaimnak a Maxi bar-ról miután hazajöttem. Elkezdtük összeszedni az ismérveket, hogy lehet utazóként felismerni az ilyesmi helyszíneket: keressük a falhoz támasztott biciklit, menjünk oda, ahova az idősek járnak, és lessük a kutyás kocsmákat. Elhatároztam, hogy minden városban, ahol ezentúl járok, felkutatom a helyi Max bar-okat. Azt ekkor még nem határoztam el, hogy írok is róluk.
Facebook oldal (nem hivatalos): https://www.facebook.com/pages/Maxi-Bar/109877519096513?fref=ts
A folytatás: Ahogy kezdődött – 2. rész: BORPATIKA, HÉVÍZ