El tudtok képzelni hülyébb motivációt egy város meglátogatására, mint azt, hogy kora gyerekkorod kedvenc rajzfilmjében annak kikötőjéből hagyta el az oroszlán Willy Fog Európát, „80 nap alatt a Föld körül”-i utazásán? Ezért érkeztem Brindisibe, amikor eleve a közelben, Lecce és Molfetta között jártam. Azon túl, hogy tisztelegtem a régi példaképnek, természetesen felfedeztem a várost és néhány belevaló brindisi kocsmát. Most igyekszem átadni ezt a közegélményt.
Azt nem sikerült beazonosítani, hogy a felnőttként újranézett rajzfilm jelenetei melyik ponton és perspektívából játszódtak. Azt viszont elmesélem, hogy milyen dimenziókra számíthattok a 88.000 lakosú Brindisiben és hogy én miért maradtam egy éjszakát! A város magabiztosan visz ki a vasútállomástól a tengerpartra, hosszú pálmafás sétányszerű tengelyutakkal: Corso Umberto, majd Corso Garibaldi. Közben egy mutatós horgonymotívum szökőkút állja utadat.
Nem gondoltam, hogy a városban éjszakázom, de le akartam tenni a csomagjaimat az elbóklászás idejére. A bevált módon, egy megbízható brindisi kocsmát kerestem erre a célra is. „Lapozgattam” a főcsapásirány üzlethelyiségei között, míg megtaláltam az American Bar nevű közel 60 éves helyet. Az elnevezés nem adta magát. Egy kikezdhetetlenül régimódi olasz bárt ismertem fel benne, ami minden adhatót-kaphatót magába zsúfolt. Italkínálatán és a mi értelmezésünkben szocialista nagypresszós utánérzésű, kis körasztalokkal taglalt terű elrendezésén túl leginkább pékségnek és cukrászdának mondanám. Ám ajándéktárgyak, hűtőmágnesek és képeslapok is felsorakoztak.
Mindezt magára hagyták, amikor támadt a szieszta. – Újranyitásra visszajövök a hátizsákomért – egyeztünk meg. Közben nekiláttam felfedezni a várost, ami meghökkentően kiürült erre a napszakra. Nyoma veszett az imént még élénk polgári életnek, a vasárnapi fagyival sétáló családok, a padokon pletykáló idősek pepitájának. Visszafogott utcákon bandukoltam bágyadtan. Csak néhány szieszta ellen délutáni aktivitással lázadó helyi polgár, és pár ritka turistatárs statisztálásával jutottam el a ma is jelentős kikötőig, ahol hatalmas hajókat is találtam.
Határozottan ajánlom még az ádáz kocsmatúrázóknak is minimum itt keretbe zárni a brindisi városnézést. A kikötő atmoszférája szuper, főleg így nyugiban igazán agykikapcsoló. Öböl öleli szorosan. A nyílt tenger élményért jobban el kell távolodni a központtól. A párhuzamos üzletsoron inkább éttermek mutatkoztak, az a pár kocsma pedig a (minimum) vasárnap lehúzott redőnyeiket fordította felém. Így én is egy idilli, szinte festett kis halétteremben fogyasztottam el a kikötői soron, a kocsmatúra előitalának szánt Birra Moretti – Baffo d’Oro sörét friss tengeri előételek kíséretében.
Az óvárosban kezdtem kocsmákat keresni. Lépcsőzni kellett. A lépcsőtetőn egy történelmi „tudd, hogy hol vagy!” ponthoz értem. Két oszlop (Le Colonne Romane) szimbolizálja a Római Birodalom egykori talán legfontosabb útjának a Via Appiának a végét, ami a római Forum Romanumtól indult.
Érdemes magaslatról vissza is tekinteni az öbölre. Innét is látható a túlparton az olasz tengerészek emlékműve, amiért több helyi kocsmavendég szabadkozott később, mondván, hogy Mussolini emeltette. A belváros leltárívén elégedettséggel kipipálható kötelező, régi templomokkal, és szép és csinosan öregedett épületekkel, de sok szellemvárosszerűen, legalább aznap zárt üzlethelyiséggel mutatkozott be.
Az első már ivós kocsmában, a Central Barban akartam megtervezni, hogy hol is alszom aznap.
(499. állomás 1. brindisi állomás)
Két közeli várost nagyon ajánlottak a megkérdezettek. Brindisiről többen állították, hogy nincs ott semmi, ezért mindenképpen menjek tovább. – De ha én ott vagyok, látni akarom azt a semmit – gondoltam – és egyre jobban szorított a feladat, hogy a Couchsurfingen vagy szálláskereső portálon fedelet találjak egy másik városban, ahol van valami. „Nem lemaradni” csatakiáltással maradjak le egy olyan város velejéről, ahova eljöttem? Több várost félig látni, ahelyett, hogy kevesebbet igazán látni? NEM! Elhatároztam, hogy maradok. Közben megjött a Central Bar főnökasszonya, Antonaella – és a fiúk a pultból, rámutogattak. Ő majd tud szállást – javasolták.
Kocsmákból még mindig csak jó szállásra leltem. Antonaella elvitt egy ismerőséhez kanyargós mellékutcákon keresztül csatangolva a sötétség óráira látványosan felélénkült városon át. Lefoglalhattam jelentős kedvezménnyel, és mikor elhoztam a csomagomat is, rögtön a Central Barba tértem vissza. Kikerekedett a szemem. Az éjszakai élet este vasárnap 21:00 körül mozgalmasra duzzadt. A szomszéd helyen, DJ játszott az utcán! Igen, DJ az utcán, vasárnap este! Azonnal mentem volna, de az első italom lojalitás okán a Central Baré volt.
A második részben ránagyítok a kiemelhetően intenzív vasárnap éjjeli brindisi kocsmaéletre. Ízelítőül, hogy lássátok mire lehet számítani, képen a délutáni és az éjjeli órák kontrasztja (hiába mutat végig 12:00-t az óra):
Folyt.köv.
Ha addig is rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!
Térképen a Central Bar is:
Közérdekű infó: Brindisit azoknak ajánlom, akik egy nappal csendesebb, de részleteiben nagybetűsen Olasz városra vágynak, lenyugodni, andalogni. Akiknek a tenger, a kikötő, az óváros vonzó hívószavak, de ha arra jön meg a kedv, mégis bele tudnak szaladni a pulzáló éjszakába. Bár Brindisinek van reptere, Magyarországról csak átszállással lehet odarepülni. Mindenkinek, akit érdekel a város, én javaslom a Bariba rendszeresen olcsó Wizzair repjegyeket, és onnét már gyorsan el lehet jutni telekocsival (blablacar.it), de gondosan választott Trenitalia vonatjeggyel is lehet jó üzletet kötni.
Ha bárkinek van még ajánlata, hogy melyik (akár) olasz várost és kocsmaéletét lenne érdemes a jövőben felfedeznem, köszönettel várom a kocsmaturista@kocsmaturista.hu-ra vagy a Kocsmaturista Facebook oldalára a levelét.
Egyéb olasz témák a Kocsmaturistán:
Ahova távozás előtt tértem vissza – A dél-olasz Lecce és kocsmái