Azt kérded, mi nekem a boldogság? Az, amikor éppen a következő beszélgetés zajlik le:
-Prego!
-A Trenitalia a comprare un biglietto (=A Trenitaliahoz, olasz vasúttársasághoz venni egy jegyet)
-Sí
Veszettül szeretem a Trenitalia-t, mert az eddigi élményeim alapján kényelmes, gyors és tiszta, és mindezek felett sokszorosan szeretem azért, mert hangosbemondóiból spontán sorozza a kedvelt vagy vágyott olasz városok neveit szüntelen és ezzel végtelenné teszi Olaszországot. Szeretek ott lenni a peronon és hallgatni ezeket a neveket, és felidézni vagy elképzelni a hozzájuk tartozó helyszíneket a Trenitalia soron lévő bejelentéseinek füttyszavára, miközben a vonatra várok: Nápolyba indul vonat, Rómából érkezik vonat. Már maga a tudat, hogy épp áthaladunk Ferrara-n vagy hogy Velence agglomerációjában kell átszállni elég vibráló annak, aki ennyire vonzódik ehhez az országhoz, mint én. Ami máskor csak egy pont a térképen vagy egy ikonikus városnév, egy sokat posztolt téma olaszbarát Facebook csoportokban az itt mindennapi valóság.
Bologna után Padovából kezdtem valóságot csinálni. A vasútállomás utáni első képkocka mindig izgalmas nekem. Kíváncsian várom mi lobbantja leginkább lángra a figyelmemet, amikor új világra tárom a váróterem ajtaját. Padovában ez a nagyon szaturált kék toronyház lett az, amit radírnak (=gomma da cancellare) is becéznek.
Szembesültem egyéb váratlan látképekkel is a belváros felé vezető utamon.
Azt hamar levontam, hogy jelentősen modernebbnek és nyugat-európaibbnak tűnik, mint Bologna, arányaiban több új építésű házzal, globalizált vendéglátó hellyel, nemzetközi márkaüzlettel és kevesebb klasszikus olasz karakterrel az első szakaszon.
Azért csak-csak elárulta, hogy olasz, például amikor egy nő fehér motorral, fehér ruhában, nagy lila sállal, fehér bukósisakkal, es lila körömcipőben a zebrán áll le a piros lámpára. Vagy amikor az árkádok alatt biciklivel száguldó három fiatal telefonjából üvöltő Adele – Fire to the rain-t az árkádok még sokáig kürtként visszahangozzák. Mind Bolognában, mind Padovában jellemző volt a hangos zenehallgatás mobilról, és még inkább a kihangosítva telefonálás az utcán. Árkád viszont kevesebb akadt itt, egészen sokat kellett menni, hogy észrevehető mennyiségben előforduljanak, de csak meglettek. Rákacsintottam Bologna árkádjaira gondolatban. Volt a padovaiak között egy olyan hosszú és szűk árkádsor, és még le is fóliázva, hogy egészen az Emberi százlábú beleiben magamat éreztem alatta.
Közben egyre vadabbul kezdett burjánzani a történelem és a tipizálhatóbb, olasz jellegzetesség is.
Gyalog húztam a bőröndömet a szállásig, hogy minél többet lássak. A Basilica del Sant’Antonio-nál (Padovai/Páduai Szent Antal-bazilika) már csak alig szabadna szebbnek lennie egy épületnek, hogy ne ártson a szemnek. Nem tudom, mennyire gyakori Padovában az ANYÁD felkiáltás, de én az egyik sarkon túl, ahol először láttam meg hirtelen a bazilikát, belőlem kitört.
És ez csak a kezdet volt, de tudtam, hogy délután kettőkor érkezve, másnap kora reggel távozva, sokra nem lesz elég az idő. Ráadásul még nem tettem ekkora a lábamat kocsmába Padovában, de feltűnően hiányoztak is Bolognához képest a neon fényekben villogó bárfeliratok, gyanúsan nem láttam egyet sem másfél óra elteltével. Kezdtem rossz jelnek felfogni. Gyorsan el is kezdtem sűrűbben érdeklődni a helyiektől a város kocsmaéletéről. Egyesek hamar rávágták, hogy jó kocsmaélet van, hiszen egyetemista város, de ennyire még sehol nem mutatkozott ellentétesnek a érzékszervi tapasztalás és a szóbeszéd. Mások viszont csak legyintettek, hogy nincs itt semmi különös kocsma sem. Kétségek közt mentem tovább, miközben az eső és a napsütés is birkózott egymással. Az olaszokat meglepően könnyű volt megfélemlíteni pár esőcseppel. Először tapasztaltam meg őket esőben. A magyarok ilyen időben még sütkéreznének, ők viszont mind különféle „gombákkal” a fejük felett jártak.
A piros nagyon gyakori esernyő szín volt, kortól, nemtől, stílustól, hozzá illő ruházattól függetlenül.
Ám az ily mértékben elvetemült esernyőszín és minta sem volt ritka teljesen hagyományos megjelenésű férfiaknál:
Azt viszont kicsit sajnálom, hogy sok csak tekintettel elcsípett életképet nem tudtam magammal hozni fotón, de tudtam, hogy a lencse fókuszával csak megváltoztattam volna őket: például szétpakolt cipészműhelyben félig elhúzott függönynél kártyázó öregurakat. Vagy a hosszú, fekete kreppruhás, elegáns, kontyos ősz signora-t, ahogy sárga esernyővel ült a verandája lépcsőjén és bátortalanul tartotta ki alóla a kezét, hogy vajon tart-e még az eső. Vagy a házbuliból az utcára üvöltve kiéneklő tizenéves lányokat. Vagy az esküvői menetet, ahogy harsonát fújva éltette a menyasszonyt lehúzott kocsi ablakból.
Ilyen intenzív életképek kísértek vissza csomagjaimtól már szabadon a városba, nekiesni egy késő délután, este és éjszaka alatt felfedezni a legtöbbet és a kihozni ebből a városból és annak egészen idáig láthatatlan kocsmáiból. Hamarosan még döbbenetesebb jelenségeknek lehettem tanúja az olaszok és az eső viszonyrendszerében, és pár fordulat után az is megoldódni látszott, hogy belül se maradjak szárazon.
Folyt.köv.
A következő rész ITT olvasható!
Bologna bejegyzéseihez IDE kattints!
Ha pedig extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!