A balatonfüredi Hatlépcsős hetedik mennyországa

Volt szerencsém az epikus tihanyi kiruccanás keretében kétszer is ellógni Katona Csabával (aki a Balaton történésze is) Balatonfüredre és a korábbi csak nyaralós szabványszemszög helyett gazdagabban is megismerni a helyszínt. Ehhez természetesen hozzájöttek még helyi kocsmái és a balatonfüredi Hatlépcsős legendás velős pirítósa.

Jöhet-e helybe annál nagyobb élményajándék egy városi legendákra éhes személynek, mint az, hogy egy területet annak elhivatott szakértőjével, kutatójával fedez fel? Csabát a gyakorlatban eddig sörtörténészként ismertem, de neki a Magyar Tudományos Akadémia történészeként egyik fő kutatási területe a Balaton. Balatonfüredről több könyve is jelent meg. Tihanyból gyorshajóval száguldottunk át a Balaton mennyei színű vízén Füredre. Remek élmény volt, nekem előszöri.

Közben persze még a legklisésebb képkockák is megunhatatlanul harmatfrissen hatottak.

Megérkezvén a városba, első utunk a legendás balatonfüredi Hatlépcsősbe (kocsma és étterem) vitt. Én magam azon a héten értesültem csak létéről. Hiába jártam évekkel korábban párszor Balatonfüreden, először érkeztem Kocsmaturista szemszöggel. Azóta üvölt rólam, hogy nekem az ilyesmit kell figyelmembe ajánlani. Hátha más is indul gondolatban messziről Balatonfüreddel kapcsolatban, de szívesen közelítene az érdekes részletekig, ezért én is messziről mesélve igyekszem áthidalni a távolságot!

A Balaton története nem a Balatonnal kezdődött. Az 1800-as első felében még akár lecsapolására is indokot adó mocsaras-lápos tó volt, aminek a élményvízi hasznosítása őrült eredetieskedésnek tűnt volna. A falvak érthetően elhatárolódtak tőle, hiszen ki építkezett volna kockázatos árterületre? Rendszerint két kilométer feszült egy falu és a tó között, ott, ahol egyáltalán volt falu. Balatonfüred a legelső jelentős Balaton környéki települések közé tartozott, de a termálvize, a savanyú víz és a ráépült gyógyfürdőkultúra okán.

Jócskán előbb épült ki itt fürdőtelep, mint tóparti strandvilág. Emiatt belterületén sem csak a későbbi Balaton-bumm egységesebb arc(ulat)át mutatja, hanem árad belőle a saját karakter, velünk van a történelem és az arisztokratikus elegancia legrégebbi utcáin. A fürdőtelep emblematikus épületekkel szegélyezett, mint a Szívkórház vagy az első Anna-bálokról is emlékezetes, előkelő Horváth-ház.

Macskaköves, zsalus, leanderes utcák hálója visz vissza a reformkori múltba itt és szakít ki gyorsan a jól ismert Balatoni üzletsorok hangulatából. Régi korok nagyjai (pl. Jókai, Blaha Lujza) villáinak árnyékán keresztül vezet az út a mesés vendéglátószentélybe, ami valójában Muskátli néven készült a köztudatba, de „Hatlépcsősként” maradt meg benne. A népi név eredete adja magát.

A balatonfüredi Hatlépcsős

(787. állomás, 1. balatonfüredi állomás)

Már kívülről is egyértelműsíti magáról, hogy valami más: hosszú, masszív kőkerítés és egyedi alakú, formás, de vaskos épület, ami barnás falán erős sárga alapon stílusos zöld feliratokkal kontúros identitást ölt magára.

A varázslat odabenn folytatódik. Bár, amikor mi mentünk, a falak között csak egy belső ember evett a barátaival. Ilyenkor, nyáridőre teljesen a teraszra rendezkednek be. Az viszont hemzseg a vendégektől, nyüzsög az élettől.

A felszolgálók megrakott tálcáikkal szinte táncoltak egymással a vendégek között. Tenyereikre terítve színes fröccsök, fehér sörkoronák, és gazdagon megpakolt tálak kanyarítják láthatatlan nyomvonalaikat konyhától vendégekig a vöröses fapadok hálójában. Közben átható fűszeres fokhagyma illat ül a levegőben.

Valahogy itt másképp tűnnek boldognak és természetesnek az emberek, mint bárhol máshol a Balatonnál. Még Csaba sem ismert ehhez hasonlítható helyet szerte e tóvidéken. (Persze, lássuk, ha van! Szívesen fogadom a tippeket!) Bár azokkal nincs nagy tapasztalatom, az én agyam mégis osztrák sörkertek vagy Schanigartenek (közterületi vendéglátó teraszok) hangulatát idézte meg önkéntelenül. Mágikusságához szükséges a környezet is, a fák és az árnyaik, sőt még a szomszéd Huray villa idetartott másik orcája is, szürke-fehér falával, ajtószerű barna keretes ablakaival. És szükséges ez a stílus, ez az balatonfüredi Hatlépcsős étteremléptékben kiterjesztett kocsmahangulata is.

Az egy dolog, hogy a nyári ember kedvenc kocsmája gyakran a terasz, de néhányakat visszaűz a kocsmába, ha egy terasz már teljesen megszűnik kedves kocsmának lenni és indokolatlanul feszélyező báli ruhát ölt…itt nem szűnik meg, még akkor sem ha az átlagolt magyar kocsmai vendéglátástól messzire mentünk már, bőséges, egyértelműen éttermi étlapjukkal. Viszont itt tapintható az eredettörténet. A régi sparhelt és konyhaszekrény a külső vendégtérben, mint otthonos kényelemre biztató komornyikok húzzák ki magukat, de cinkosan mosolyognak az étkezőkre, italozókra. Itt a nyaralók is – kis túlzással – tiszteletet megadó, de a kínálkozó áhítatot, a hely szellemét átélő polgárok lehetnek, akik érzik, hogy betértek valahova, ahol nem kell viselkedni, de ahol mégis folyamatosan fennmarad a kapcsolat egy figyelemre méltó környezettel. A ritkaságélmény hálája munkál bennünk.

A kocsmaból étteremmé duzzadt balatonfüredi Hatlépcsős fogott egy a Dunántúlon (is) sokfelé népszerű kocsmakaját, a velős pirítóst és befutott sztárrá tette.

Csaba szerint nem számít „füredikumnak”, de itt adják az egyik leghíresebbet az országban, évtizedek óta bevált recept szerint. Tekintélyes karéj kenyéren érkezik. Ennek ellenlábasai is vannak, akik jobban szeretik ezzel a címszóval „lábasan”, inkább a csontvelőt ki(s)késelni a pirítósra. Ez az agyas változat! Nem túl nagy ragadozóként ez az állati kaják közül engem is ugyanúgy leKenyerezett, mint saját magát a csípőspaprikássággával, fűszerezettségével, zamatával, állagával. A konyhatitkokból pedig annyit sikerült megtudni, hogy a velőt először pörköltnek készítik el. Tényleg az országosan minimum egyszer kötelező falatok feladatlistájához érdemes adni mindenkinek. Ahogy elnéztem, a fogyasztók a többi fogással is elégedettek voltak. Mennyiségükre már ránézésre sem lehet panasz. Nekem a velős pirítós laktató hatása is közel nyolc órán át kitartott.

Szoros ütemterv miatt mindkét nap gyorsan – egy-egy kör fröccs után – hagytuk el a tetthelyet. Azt sajnálom, hogy a balatonfüredi Hatlépcsős másik ikonját, talán legvisszhangosabb történelmi alakját, „Valikát”, a korábbi üzletvezetőt nem sikerült személyesen elcsípni már. Így szájról szájra keringő anekdotái helyett két másik sztorival búcsúzok a Hatlépcsőstől.

A balatonfüredi Hatlépcsős városi legendái:

1. Nemrég egy egykori balatonfüredi lakossal volt szerencsém egy asztaltársaságba keveredni a már megénekelt MALTeR-ben. Ő arra emlékezett vissza évtizedeket, ahogy régen a Szívkórház épp hiányzó vendégeit rendszeresen a Hatlépcsősben lehetett fellelni papucsban és a tipikus zöld-fehér-fekete csíkos köntösben/köpenyben fröccsözve, sörözve. Szerinte a Hatlépcsős már akkor is ilyen volt, amikor Balatonfüred még nem volt „fancy”.

2. Salvatore Quasimodo, szicíliai költő neve idehaza összefonódott Balatonfüredével. Itt gyógyult, aminek örömét egy emlékfa és egy költemény idézi. Tiszteletére nem csak szobrot állítottak róla a fája közelébe hanem évente Quasimodo költőversenyt is rendeznek a városban. Az egyik indulót állítólag a Hatlépcsős egy idősebb hölgy vendége megszólította: – Maga olyan szép, neveznie kellene az Anna-bálon – Inkább a Quasimodo versenyre megyek – felelte az illető – Jaj aranyoskám, hiszen nem ronda – jött a válasz.

Ezekkel a történetekkel nehéz versenyre kelni, de sok lúd valamennyire csak behozza a disznót és visszatérek még a Balatonfüred és Alsóőrs további kocsmáival.