A látogatás átmeneti napjaira is találni egy törzshelyet egy idegen városban, ahova nap, mint nap visszatérsz, gyorsan otthonossá változtatja az ott tartózkodást. Ez a jelenség volt a Kocsmaturista blog gondolati ősrobbanásának egyik legéltetőbb szikrája, ami az opatiai Maxi Bar-ban csiholódott. Bolognában is rátaláltam erre a helyre, a Mio Bar formájában, ahol jó olasz bar-ok módjára étkezni is nagyszerűeket lehetett. Itt kóstoltam végig a kötelező Bologna környéki ételeket, olasz filmes hangulat és soha meg nem álló hajcihő közepette.
Az első bolognai reggelen még 8:00 óra előtt felkeltem, majd rájöttem, hogy hatástalan vagyok a csináld magad kávéautomatára a szálláson, de nem bántam, mert sokkal vagányabb ötletnek tűnt rögtön lemenni a tegnap éjjeli vásárcsarnokba (itt bővebben) és ott kávézni és főleg reggelizni. Már az út elején meghökkentően szellemvárosként mutatkoztak az utcák.
Nem ez volt az első olasz város, ahol ébredek, és emlékeim szerint a reggel mindig intenzív, pörgős, színes időszak, de itt épphogy szembejött egy-egy motoros vagy biciklis. Persze ez nem tántorított el, mentem tovább csarnokiránt, és kitartóan hittem, hogy nincs zombi apokalipszis.
A Via Belvedere leverten nézett ki, mint vihar után.
A galambok szedték a széttaposott aperitivo-k morzsáiból az áldozataikat, a műanyagpoharakat pedig ördögszekérként fújta a szél. A tegnapi kocsmákat épp takarították.
A vásárcsarnok pedig pont úgy volt, ahogy ott hagytam az éjjel.
Üres terek fogadtak mindenütt, alig lézengtek emberek, az üzletek csak pislákoltak nyitáshoz. Nem is értettem, 8:00 elmúlt már és csütörtök volt, de próbáltam jóváírni, hogy biztos 9:00 után kezdődik az élet. Elvégre sokan éjjel vacsoráznak és a siesta is mindent felborít. Aztán később elárulták, hogy itt nincs is siesta, az délibb szokás.
Arra amúgy jó volt ez a mintavétel, hogy lássam, hogy ez egy nagyon, szinte művészien hangulatos vásárcsarnok belülről is.
A kevésből az egyik már nyitva lévő helyen ettem egy felvágottas- és sajttálat, hogy spóroljak a kalóriával. Hát nem hoztak hozzá váratlanul focaccia-t (olasz lángosféle)!?
Úgy tűnik, mindenki alszik, csak az ördög nem. Igen, ettem! Azt is tudatosítottam, hogy négy különböző színű olívabogyó létezik az általam számon tartott kettő helyett: fekete, lila, a zöld (olívazöld) és a még zöldebb. Persze a netes tartalmak szerint még több van, vagy 300 féle.
Kávé nem volt, mint kiderült, szerencsémre, mert ez vezetett el a nagyszerű Mio Bar-ba, ami vendéglátói hozzáállásból a bolognai Maxi bar díjat nyerte nálam.
(347. állomás, 5. bolognai állomás)
Egy bal fordulat volt csupán a Via Belvedere másik végén az első nagyobb útra. Már a név, a logó és a hely jó értelemben vett egyszerűsége is azonnal megállított. Annyit jelent, hogy az „én bárom”. Csak ilyen helyeken akarok Olaszországban első reggeli kávét inni. Kellemes terasza van az árkádok alatt az utca felé, feltűnő királykék székekkel.
Itt abszolút működik, hogy az emberek isznak-esznek négy sávos út mellett is vidáman, önfeledten. Követendő példa a Kossuth Lajos utcának Budapesten.
Egy nagyon jókedélyű, kerek, vérbeli olasz vendéglátós, Luciano uralta a légkört, gomblepattanásig feszülő, a hely profil-színéhez tökéletesen illő királykék mellényben.
Semelyik vendéget nem hagyta szó nélkül, meg a konyhából is visszajárt hozzájuk, pedig csak készültek az újabb és újabb tálak odabenn, és jelét sem láttam kisegítő személyzetnek. Luciano nekem is nagyon kínálgatta a briósát. Mondtam, hogy rossz az időzítés, de másnap szívesen visszajövök enni. (még aznap visszajöttem – ott írtam ezeket a sorokat). Rajtam kívül csak olaszok voltak és szinte csak törzsvendégek – ez a kedvenc jó jelem. Luciano, úgy tűnt, mindenki életének fonalat fejben tartja, és aktuálisat kérdez tőlük. Közben úgy ad el egy újabb zacskó péksütit, hogy saját maga is épp eszik a saját pultjából, és teli szájjal meséli, hogy milyen jó. Beválik és hitelesebbet el sem tudok képzelni. Az emberek mind újságokat olvasnak. Pedig ez pont az a hely, ahol a főbb hírek is szájhagyomány útján terjednek leggyorsabban.
Nagyon jól ereztem magamat, nem is akartam távozni, repetáztam egy cappuccino-t az esperesso-ra (és 2:20 eurot kértek a kettőért, amit arrafelé nagyon megnyerő ár!), és rákérdeztem a helyszín éjszakai életére. Aznap este nagyon sok embert vártak, mert – itt tudtam meg – nemzeti ünnep van, a köztársaság ünnepe. Minden magyarázatot nyert! Milyen felkészületlen voltam! A visszajövés igerétévével váltam el és búcsúzóul meghallgattam, hogy Luciano szerint az olasz nők mennyivel jobbak és tüzesebbek, mint az amerikaiknál.
Kora este visszatértem gazdagabban a bolognai hűtőmágnes tartalmak személyes ismeretével, épp frissen túl egy utcán megismert családdal meglátogatott lezárt, titkos, városi kanális-vízesésen, amihez úgy nyittatott kaput a szomszéd kebabossal a nemet nem ismerő ‘“Keresztanya”.
Este teljesen más személyzet volt a Mio Bar-ban: egy fiatal lány, Maria, és egy nagyon mosolygós donna, akit első blikk óta Luciano feleségének gyanítottam.
Egyéb változás hogy megtelt a pult aperitivós tálakkal, amikből lehet válogatni, darabkáját 50 centért adták volna, de fogyasztás mellé járt egy tállal, ahogy errefelé szokás. Volt rajtuk focaccia, piadina és kenyérfalatok, akár olyasmi meglepetéssel is megkenve, mint krumplipüré.
Két itallal végre kocsmává tettem a helyszínt a magam számára is, bár mások a teraszon már a reggeli órákban is söröztek. A fröccsnél alkalmaztam a tegnap este tanulságát és vezényeltem őket a hosszúlépés készitésénél: végy egy három decis poharat… Nem mérték olcsón (5 euró) az új találmányt és szabadalmi kedvezményt sem kaptam, így a második körben áttértem egy pohárra a német Memminger csapolt sörükből.
Emilia-Romagna tartomány bakancslistás fogásai közül az autentikus piadaniát (akármivel töltött olasz lepénykenyér) pipáltam ki itt elsőre. Csudajó volt.
Amúgy is csak dicső szavam lehet: a 2%-on meghozott telefonomat töltötték a pultban és másztak fel a képek a felhőbe wi-fi-jükön, jó Maxi bar-os hagyomány szerint. A terasz folyamatosan jó telítettséggel üzemelt, főleg a sör fogyott kinn, gazdagon kipárnázva apperitivókkal, de cserébe odabenn sokáig egyedül ültem, és inkább csak egy-egy pultnál lehúzott espresso-ra ugrottak be a vendégek.
A WC Nápoly környékét juttatta eszembe, ahol gyakran még a magánlakásokban sincs WC deszka. Látszik, hogy itt is szándékos állásfoglalás van ugyanemögött, nem tolvajlás.
Francesca valóban Luciano felesége volt, szuper szívélyes, szerencsém volt, hogy elcsíptem, mert amúgy egyetemen tanít, és csak beugrós a bárban.
Megígérte, hogy az elkövetkezendő napokban elkészítik nekem személyesen mindazokat a környékbeli ételeket, amiket végig szándékozok kóstolni. A változatosság nagy híveként is szívesen szerződtem le erre, mert tudtam, hogy a jó ízek és vendéglátás mellé, ezeken a falakon belül, még a változatosságot is megkapom.
Másnap Luciano már hi 5-val és hangos köszönéssel fogadott és legtermészetesebben mesélték, hogy mi az aznapi ebéd: antipasti-nak (előétel) polipsaláta (insalata di polpo) krumplival és zöldbabbal. Luciano maga készítette. Előbb ezt kértem, majd a nagy világgal vitás természetű bolognai ragu-t, amit Francesca ígért, tagliatelle tésztával, amivel errefelé a legelterjedtebb, és amin elvileg sokkal jobban megtapad a bolognai szósz. Nem ellenkeznek ők amúgy a spagettivel sem, csak nem értik a hasznát erre a célra. Mindenesetre beteljesült gyerekkori álom íze volt.
A kocsmaélet is intenzív volt ebédidőben, a teraszon aranylottak a sörök, persze a kávét nehéz volt lenyomni. Ezt már levonhattam konstansként. Én cappuchinóval zártam a pohár söröm mellé az ebédet. Odalépett egy olasz ügyvéd, Lucciano barátja, aki hallotta, hogy honnét jövök, és azt mondta, hogy rólam ránézésre nem lenne egyértelmű, hogy nem vagyok olasz, de abból, hogy ebéd után cappuccinózok és hogy sörrel együtt iszom azt, totális a lebukás! Ő maga egy Lucano Amaro-t szürcsölt – szigorúan az emésztésre – mondta, és ebéd után ment is vissza, a közeli irodájába, csak megtanította olaszul a következő tételeket: emésztés, kóstolás és az élet körforgása. Ő és Francesca is tőlem tudták meg, hogy a polcuk tetején kerekedő üveg a kereszttel, az bizony magyar keserű.
A búcsúajándék meg egy limoncello volt. A borravalóért Luciano hangosan kiáltott a teraszra is, hogy Maria ezt neked hagyták és ennyit meg annyit kaptál! Luciano átadta, Maria pedig külön odajött megköszönni. Istentelen kulturális különbségek vannak. Úgy hallottam, hogy a limoncellót sok helyen adják ajándékba zárásképp, de én még csak itt kaptam meg Budapesten a Gianmario-ban, de sok helyen ekkor még nem jártam, bár a Limoncello származási tartományában pont igen.
Luciano az egyik legviccesebb vendéglátós, akit láttam, aki szerintem az egész életét teli szájjal éli, akinek nincs tabutéma és tabuközönség. Ő az, aki simán levesz egy szem chipset a tálról, amit elvisznek előtte a teraszra, és mosolyogva megeszi. És lehet rá ezért haragudni? Nem, hálásak vagyunk érte, hogy ekkora porondmester, és hogy a Mio bar-t Nostro bar-ra (mi bárunk). Három nap alatt négyszer voltam ott egy amúgy lehetőségekkel teli városban. Ez már nekem is számadat. Bár második nap estére ígértem magamat vissza, csak harmad nap reggelre értem, és ő úgy állt az ajtóban az órájára mutogatva, mintha azóta ott várt volna, és nagy duzzogva az ebéd idő megkezdése előtt egy órával elkészítette az isteni tortellini-t húslevesben parmezánnal, én meg nagy duzzogva elfogadtam hozzá a belém beszélt szicíliai vörösbort, mert hogy anélkül nem tortellini – mondta.
– Csak egy kicsit – feleltem. A kicsi az két deci lett, de cserébe megint jött a limoncello és a fel nem számolt kávé. Azt hiszem, törzsvendég lettem! Végjátékként még szóvá tettem nekik egyszemélyes küldetést. Láttam, hogy az egyik fal ki van tapétázva az elmúlt 15 évben itt járt, főleg helyi híres vendégek fotóival.
Én egyszer egyszeri egyszerű emberként is szeretnék velük a falra kerülni. A képet aznap megcsináltuk hozzá, a többi a jövő zenéje!
Folyt.köv.
Facebook oldal: https://www.facebook.com/Mio-Bar-144566138972481/?fref=ts
Cím: Via Guglielmo Marconi, 1, Bologna 40122
A Bologna-Padova sorozat előzményei:
1. – Három kortyos Espressok Olaszországban
2. – Mit taltam Bolognában spagetti helyett
3. – Bajor kocsmarajzokat tártam fel Bolognában.
4. – Egy kicsi kocsmautca fogságában Bolognában.
Nagyon klassz írás, olyan mintha ott lettem volna mi is az ilyen helyeket szeretjük.Köszi