Ezzel az irománnyal zárom az első pécsi Kocsmaturista körömet, amiben összefoglalva végül 12+1 helyszín bejárásával kezdtem meg a város kocsmaéletének megtapasztalását. Itt a két Blöff, majd a Monte Cristo, ami nem blöff, de a híre félig talán mégiscsak blöff.
A Vödör Café mellett, a szimpatikus Jókai téren beléptem a szomszédos helyre is, a Blöff Bisztróba.
Végeredményképp nem is kvalifikált kocsmának, még nálam sem. Ez ellen, szándék híján, gondolom ők sem tiltakoznának. Egyrészt nem voltak a pultnál bárszékek, ami az egyik műfaji kellék számomra, bár önmagában nem kötelezően. Másrészt itt egyértelműen az étterem-bisztró profil uralkodott. Egy modernebb olasz osteria hangulatát idézte meg. Talán nem véletlenül, ugyanis mediterrán vonalon működik (grillezett húsok, halak, tengeri herkentyűk). Színeiben barátságos hely volt, vidám, faanyagok használatával, otthonos díszítő elemekkel. Az asztalfelületeket és a pultot különösen bírtam.
A Blöff bisztró jól belátható, egyterű. Kényelmes, de elég kicsi, hogy minden jelenlévőt felfogj a térben. Egy közepes, céges ünnepléssel gyanúsítható társaság is itt múlatta a hétfő éjjelt, de egy középkorú pár is kedélyesen romantikázott még a sarokban kényelmes tempóval ivott borokkal. Voltam még én magam, aki telefont töltöttem a fal mellett. Mind kivártuk a zárást. Bár a szomszédos asztalok elidőzős kancsós terítése kifejezetten vonzó volt, én egyetlen hosszúlépést csurgattam le itt is.
A kiszolgálás színvonalának különbsége azonnal szembetűnt, nem Pécshez mérten, hanem nagy általánosságban. A két attribútumos kérés, „hosszúlépés száraz fehérből”, nem jelentette kapásból a ház borát. Választást kínáltak, kikérdeztek, javaslatot tettek. Ez még a bőséges borválasztékkal rendelkező helyeken is meglepően ritka élmény. Bár nem vagyok boros, de itt később töltettem csak bele buborékot, így pár kortynyi egyedi borélményt nyertem. Csak én nem tettem eleget a magam szerepének és nem találtam már meg a nevét. Ezért elnézést! Hamarosan kiderült, hogy a Pécsi Nemzeti Színháznál van egy idősebb, kb. 10 éves testvére ennek a 2015-ben nyílt helynek, így nagy iramban visszatértem a Király utcára, ahol a Színház téren még egy utolsó italra épphogy nyitva találtam a művész kávézó és egy finomított lomkocsma elemeit barátságosan vegyítő Blöff Caffé-t (463. állomás, 11. pécsi állomás).
A bejáratnál még élénk, jó hangulat terjengett, láthatóan törzsvendégekkel, de érezhetően ketyegett már a visszaszámlálás. Én is csak az egy italért cserébe beígért rohamtempóban kortyoltam. Ide mindenképpen vissza készülök még térni, jobban átélni a helyet. A WC-jét már most megjegyeztem, ami csak magában is olyan volt, mint egy régi színház vagy mozi folyosója.
Kifelé menet kicsit még szóra bírtam Zsófit, aki ki is lépett a pultjából kézfogással bemutatkozni, mondván, hogy vagy rendesen mutatkozik be az ember vagy sehogy (<tisztelet!). Kiemelte, hogy szerinte a Blöff Caffé semmiképp nem romkocsma, maximum valamennyire romkocsmás. A Blöff bisztróról pedig az volt a véleménye, hogy a maga műfajában szintén laza, a maximális lazasággal, amit egy étterem megengedhet magának. Jó testvérek!
Az utolsó napomon elpálinkázgattunk és házisöröztünk a vendéglátóimmal vacsoraidőben, így csak egy kocsmára hagytam magamnak időt és kapacitást, a Monte Cristo-ra.
Erről is hallottam hideget-meleget. Valaki legjobban ezt szerette, mert nagyon pajtásias, jó hangulatú. Más meg cserébe lepukkantnak mondta. A városban még üldözi a múltja, hogy egyszer megöltek „itt” egy embert (sajnos sok városban van ilyen kocsma). Ezt még emlegetik ugyan, de szerencsére elegen tompították és pontosították is a botrányt azzal, hogy nem is benn történt, csak előtte, és függetlenül a kocsmától, és a tettes nem is ott ivott. Nem vagyok szenzációhajhász, és ezt nem fogom kinyomozni, se okoskodni. Sajnálom, hogy megtörtént és részvétem az érintetteknek. 2016 őszén nem tűnt veszélyes helynek a Monte Cristo, lepukkantnak sem. Persze lehetne kötekedni kisebb részletekkel, de minek? Egy ilyen helyhez nem is illene a pompázatos makulátlanság. Összességében egy jó pincehangulatú, tényleg lakályos, olyan igazi lazulós, láblógatós kocsmaként maradt meg. Jófej, barátságos emberek voltak, pulton kívül és belül, szívesen látó hozzáállással és intelligens beszélgetésekkel. Híresek a sajátos elnevezésű koktéljaikról is.
A díszlet mozaikosan többféle: hol francia retróplakátok, hol a bezárt Papucsra emlékeztető képkeretes régi képek, de még a névadó Dumas műre kacsintó puskák, pisztoly és kard is jelen voltak.
- Elég vagány kocsma vagytok, hogy a hír ellenére bevállaljátok még ezeket a díszítőelemeket – mondtam a pultnál rendeléskor – és, hogy nem cseréltétek le ezeket Barbie-ra és My Little Pony-ra.
- Pedig kitehetnénk ezt – jött a replika és a bemutató:
A Monte Cristo mivel hajnali négyig van nyitva, minden bizonnyal fontos helyszín a pécsi éjszakában. Nem minden városnak van ilyen kiváltsága. Vele véget ért ugyan az első pécsi kaland, de ha rajtam múlik biztos nem az utolsó. Egyrészt sok hely maradt még hátra. Másrészt szívesen is térek vissza a megkedvelt helyszínekre. Harmadrészt még jobban megismertem és megszerettem ezt a várost, de még sok mindent szeretnék megtapasztalni belőle. Így hogy kicsit be is laktam, többet láttam, mint annak idején egy osztálykiránduláson vagy egy egy napos gyors viziten. Nagyon hangulatos, szép, sok jóságot rejtő, sokarcú város. Kiemelten szeretem ezekben a kocsmajáró napokban idegenben, hogy a környezetből is sokat látok. Mottóm: Több, mint kocsma. Több, mint turista.
Folytatás Pécsről, valamikor a jövőben!
Ha addig is extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!
Térképen Pécs meglátogatott helyszínei
Blöff Bisztró Facebook oldal ITT!
Blöff Caffé Facebook oldal ITT!
Monte Cristo Facebook oldal ITT!
Korábbi pécsi bejegyzések: