Egy szomszédsági kocsma, ahol nők és férfiak, fiatalok és idősek, punkok és ingesek, kutyák és gyerekek együtt jól érzik magukat és örülnek egymásnak és a zenének – imádtam volna, ha véletlenül találom. A Piros Hetes Sörözőt, Borozót Zuglóban nem véletlenül találtam. A záróbulira hívtak el.
A teljes nevén Piros Hetes Söröző, Borozó egy nagyjából hatvan évig üzemelő kocsma volt, Zugló kertvárosias részén. Az, hogy elmentem a „zárófesztiválra” nem a bezárás okából eredeztethető, hanem szimplán abból, hogy miután bezár, már nem mehetek többé. Az ok mégis körvonalazódott számomra is. Ahogy értelmeztem, a rendszeres szomszédi panaszok és feljelentések miatt adták fel az üzemeltetők. Nem gondoltam azt, hogy „na, majd én jól oknyomozó újságíró leszek, és megmondom, hogy kinek van igaza.” Azt is csak a záróbulin hallottam, hogy miért zár be. Amúgy biztos vagyok abban, hogy egy képregényben, ahol a kocsma a szuperhős, tuti, hogy a szomszéd az antihős (és gondolom, fordítva is).
Úgy mentem a Piros Hetesbe is (892. állomás, 469. budapesti állomás), mint minden másik meglátogatott kocsmába, hogy vendég leszek, csakhogy itt most vagy soha, először és utoljára. Megfogott első látásra: mint egy régi jó falusi kocsma a fővárosban. Családi házas, kertes, ápoló és eltakaró nád-„zajfallal”. Benn rengetegféle ember.
Egy együttes készülődött a fellépésre:
Újoncként a záróbulin
Csak kussban ittam, kívülállóként. Az emberek ismerték egymást, a többség a többséget, úgy tűnt. Jócskán feltételezhetően volt a Piros Hetes Sörözőből származó közös emlékük is. Nagyon senkiházi voltam én ott ahhoz, hogy a záróbuli pár órájában majd jobban tudjam a visszatérő vendégeinél, hogy milyen is volt ez a kocsma. Viszont az, hogy ennyien eljöttek búcsúztatni, beszédes volt!
Valaki hozott egy feltekert útravaló szép üzenetet a pultba. Egy lány sírt és egy bácsi vigasztalta. Valaki azt mondta, hogy neki elvették a játékát. Valaki más meg azt, hogy ennek soha nem lesz vége. A rendőrség most is kijött, de pár perc után elment, a zene meg ment tovább. Gondolom, belátták, hogy a feljelentők itt már előre nyertek és pont nem diadalünnep ez, hanem egy visszhangos tor, ahol már semmit nem kell elérni. Az egyik vendéglány szerint ez a koncertsorozat a végére fricska volt a szomszédok felé és egy normál este sosem így nézett ki. Egy záróbuli eleve nem jellemezhet egy kocsmát. Lett bográcsozás és több együttes.
Hol írja alá a békét kocsma és szomszéd?
Nekem meg persze jöttek a gondolataim, de nem akarok okoskodni. Viszont kérdezek: vajon a „szomszédok” / „lakók” népe szerint hol kellene lenniük a kocsmáknak? A belvárosban sok a sok, a külvárosban sok a kevés. Hogy nézne ki egy város háborítatlan kocsmatérképe? CSAKIS városszéli elhagyott ipartelepeket kellene hasznosítani és rendezvénybusszal járni kocsmázni és vissza? Az embereknek természetes a csendhez való igénye, de természetes a kocsmázáshoz való igénye is, hiszen világszerte jelenlévő, évszázados intézményekről beszélünk. Tele van a világ példákkal, hogy szomszédsági kocsmák milyen jól működhetnek, mennyire összerántják, összetartják egy pár utca közösségét. Az odajáró emberek benne vannak egymás életében, megvitatják a napi személyes és világi dolgokat, akár segítik egymást. Számtalanszor megfigyeltem! És nem adni nekik lehetőséget, hogy hétvégente jobban kirúgjanak a hámból és ünnepeljenek a szokott és kedvelt helyen, megint túlzó korlát! A szélsőséges eredmények valódi megoldás nélkül hagyják a problémát.
Hangsúlyozom, nem tudom, hogy kimondottan ITT milyen volt a hangulat, de azt tapasztalom, hogy csendesebb – nem bulinegyedszerű – környékeken is milyen gyakran meggyűlik a kulturáltként ismert kocsmáknak a baja a szomszédsággal. Ezen záróbulin viszont azt láttam, hogy az egyik szembezomszédnál például a család négy-öt tagja ült az erkélyén békésén és nézték a show-t. Ilyen is lehetne. És ha halkabb a show, nem egy fricska, akkor ez nem is ennyire „kényszer”, csak egy lehetőség. Kultúra kérdése. Milyen irányba akarunk lépni?
Egy pozitív példa
Nagyon pontosan kell meghatározni a problémát és a lehetséges, valóban hatékony megoldásokat. „Az egyik erővel legyőzi a másikat” nem példás! Jó példának látom (többek között) Olaszországot, ahol a bárok eleve úgy vannak kialakítva, hogy bárkit vonzanak, ahol a nappali és az éjszakai élet között megvan az egyensúly. Ahol egy panaszra hajlamos szomszéd nappal szintén megtalálná a magáét a szomszédsági bárban, néha talán továbbmaradna és jól ismerné azokat, akikkel pörölne. Ahol a kocsma nem csak, mint egy éjszakai démon csap le sötétedéskor, hanem állandó résztvevő, állandó válasz többféle igényre és még közösségfenntartó pluszt is nyújt. Ahol a kocsma nem csak szakadékot, hanem kohéziót jelent a különböző társadalmi osztályok és korosztályok között. Itt a Piros Hetes búcsúbulin hasonlót éltem át. Sokféle ember és karakter, közös ügy! Nem tudom, milyen volt ez a kocsma életében, de a búcsúja méltóságteljes volt. Szent hitem, hogy léteznie kell olyan megoldásoknak, amik alapján kocsma és szomszéd tud együtt élni anélkül, hogy bármelyiknek mennie kellene vagy méltatlan kompromisszumot hoznia.
Köszönöm „Maláta” Kovács Gábornak, a (többek között) serteperte.blog.hu bloggerének, hogy figyelmembe ajánlotta ezt a programot.
Elnézést kérek a fotók minőségéért, cserekészülékkel fényképeztem.
Ha rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!
Térképen a Piros Hetes Söröző, Borozó hűlt helye és a többi kocsma:
Hasonló témák a Kocsmaturistán:
Személy szerint a záróbulit kihagytam, de a Piros Hetes – én valamiért Kiscsillagnak neveztem el – nélkül nem váltam volna zuglóivá, nem laktam volna be olyan könnyen a környéket. A magam részéről minden bezáró külvárosi kocsmát őszintén sajnálok. Ezt meg különösen, még akkor is, ha elköltözés okán az utóbbi időkben ritkábban látogattam is.